naponta egy perces

A Sártár 22 körfolyosós ház, így tehát udvara is van: ennek az udvarnak az elejében lakik egy ecetfa, meg egy kutyatej. A kutyatej sárga, kedves jószág, odanőtt a beton repedésébe, és igen hálás az ecetfának, mert a levelei, mint holmi páczöld anyótenyerek, megvédik a széltől, portól, hidegtől, így ő kedvére virágozhat napra-nap.
Az ecetfa már nehezebb eset. Az ecetfa ugyanis meg van győződve arról, hogy többen van. Hogy egy rengeteg. Hogy ő: erdő.
Hébe-korba ezt susogja a kutyatejnek:
-    Jó sűrű vagyok, mi? Alig látni át rajtam!
A kutyatej persze nem tudja, mit feleljen. Mereszti magát, nyújtózkodik, leskel, de hiába, mert csak az ecetfa van ott. Néz jobbra, néz balra, de nincs egyéb. Ketten gyökereznek a 22 gangján.
Olykor az ecetfa nagy, kövér, piros virágokat hoz. Akkor azt hajladozza, csak úgy, kiskocsmásan a kutyatejnek:
-    Hehe, irigyek a többiek, odanézz, höhö, én itt virágzok, ezek meg!
És ilyenkor kárörvendően vigyorogna, ha bírna. De az ecetfák vigyorogni nem tudnak. Nagyképűsködni, azt igen.
-    De – kockáztatja meg egyszer-egyszer a kutyatej, szégyenlősen, a betonra fordított, sárgálló fejjel – csak te vagy itt. Nincsen senki egyéb. Csak mi ketten vagyunk. Meg a ház.
Az ecetfa elhallgat. Hallik a csönd, behajlik, visszapattan. Bogáncsos, bántó, öregszagú az a csönd, forr, rotyog, kilukad: kifolyik. Rá a kutyatejre, aki húzódozna, de nem tud, mert oda van nőve a beton repedéséhez.
-    Ezt meg hogy érted. - zúgja az ecetfa, és hátra-hátra sandít, mint aki fél, hogy valami rossz vicc áldozata épp, pukipárna, ilyenek – Hát itt vannak mind.
Aztán hallgat kicsit, a távolba fülel.
-    Egy egész erdő.
Nincsen más, csak messzi léptek: macskakövön-kopogás, reggeli neszelés, kávé-kotty, rádiózörej, vízállásjelentés, tán a Sárkány-Mészárostól.
-    Madarak, meg minden. Mókus is.
Aztán elrikkantja magát:
-    Na, most, ott, ni, na! Láttad?
És a kutyatej azt suttogja, és a búbánat ilyenkor virágillatú:
-    Láttam biza.
-    Höhöhö, szép firma. – nevet fel az ecetfa, megkönnyebbülten, mint egy buborék, és kihúzza magát, a porolónak előre, a gangnak háttal. – Nem látta a fától az erdőt.

Hát így születnek a mondások.
 

Csirr, csörr, riccs-reccs:
ezek hangutánzó szavak.

Grrrr, brumm, árrrrghh:
ezek indulatszavak.

Hrss-hrsss-hrsss-hrsss:
ez pedig nem tudom mi, de most csoszogott be a szobába.

HATALMAS szája van. ÓRIÁSI fogai. VÉRESBELES koponyák szorultak a nyelve alá. Forgatja a TÉBOLYULT szemeit, és közben a saját savas NYÁLÁBAN fuldokol.

Csirr, csörr, riccs-reccs - csörgeti a láncait, a mancsa alatt bereped a kénszagtól a padló.

Grrrr, brumm, árrrrghh – ordítja, és jön, és jön, és nem áll meg, és

Hrss-hrsss-hrsss-hrsss – csoszog egyre közelebb, én pedig, hiába, sehogy sem jövök rá, miféle szófaj ez. Nagyon nagy, és meg fog enni.

Segítsetek, jóemberek! Mentsetek meg, bölcsészlányok! A fejem már majdnem odavan!
 

Bánatmorzsa Richard Brautigannak(nek)

A troli vedlett, kopottvörösből vörösre, és tátotta a száját, mint egy éhes boa, aki oroszlánt reggelizett, de azért még bekapna valamit.

Átlépkedte a levedlett piros bőrt a bolond. Pattogott a lépcsőn, mint a kukorica a nagyanyám lábosában. Felszállt, de még nem úgy, csak a trolira fel: zöld katonakabátot viselt, meg egy XL-es büdösséget, ami alatt, úgy látszott, jó meleg van.

Jött a kalauz. A karján komoly pecsétek, kezében hatósági lukasztó, arcára metszve a Traviata ide vonatkozó áriái, de szigorúan csak azok.

- Adjál jegyet! – rendelkezett a bolondnak - Te bolond.

- Tapasztalatból mondom, hogy nem adok. – válaszolt a bolond, majd elpöckölt a válláról egy bánatmorzsát. A bánatmorzsa az orromba röpült. Azóta is ott van, elült a szőrben, családot alapított és egy jól menő biztosítótársaságnál funkcionál, mint portás, de erről nem beszélnék inkább.

- Akkor leszállsz. – közölte a kalauz, és pont annyira volt kérlelhetetlen, mint Verdi Requiemje, mikor a nagyanyám lemezjátszóján. - Itten nincs potyázás. A BKV szabályai, mivel a troli most vedlett, jócskán szigorúbbak.

- Inkább felszállnék – válaszolta rövid tétovázás után a bolond, majd a büdösség alól elővette a szárnyait, és pici próbálgatás után kihussant az ablakon. Jó kövér szárnyak voltak. Az Isten - vagy inkább az egyik - a hálás utazóközönségnek az Imigyen szóla Zarathustrát játszotta közben, filmzene gyanánt.

A bánatmorzsa az orromban kérdezi, hogy eladó naposcsibe, illetve ’78-as, nem dohányos piros Zsiguli érdekel-e valakit.

Lenke néni megmaradt boltosnak, fehér köpenyére sose' cseppent folt, ám mostanság mintha gyakrabban rázta volna az öklét az égre, és már nem is fájt neki olyan nagyon, ha kimondta, hogy „bassza meg”. A Lakótelepen különben is recsegett az idő, hallotta, amikor esténként hazafelé battyogott a Közértből, a rozsda hangját, sőt, mintha még az egyre csak hulló és hulló falevelek is zizegve röhögték volna, mikor a szürkére kopott, kapcsos cipőjével keresztülgázolt a Kutya bácsi söpörte, emberes kupacokon. "Juszt'se kerülöm ki!" – gondolta, és gonoszul csücsörítve felcaplatott a lépcsőn.

Lift az nem volt, mert elrontották a huligánok.

Legalábbis Kutya bácsi ezt mondta, és Kutya bácsinak mindenki hitt. Kutya bácsi színházi ügyelő volt, és reggelente például arról mesélt, miközben pofás dombokba terelte az avart (mert a levél az bizony hullott és hullott, ráadásul valami büdös kölkök folyvást szétrugdosták a frissen gyűjtött csomókat, piszkálta is ezért a Sümeghy Oszkár operaénekes: "Kutya, te vagy a Telep Kőmíves Kelemenje", aztán nevetett, azon az öblös hangján, mintha bizony valami vicceset mondott volna), hogy annak idején ez bizony nem így volt, sunyiság van meg deklasszáció, dehát az idő az ugye nem viccel kérem, az idő az szalonna, és a világ, az meg egy nagy répa, és igazából nincsen semmi sem jól, mert ennek fordítva kéne lenni, a szeretetnek kellene vezérelnie a világot, mer' a szeretet az egy irdatlan, foltos üregi nyúl egy virágos mezőn...

És ezt éppen a Mágenheim doktornak adta elő, aki úgy álldogált mellette, mint egy skodából selejtezett bólogatóskutya, az orrával támasztotta magát a betonon, szomorú volt, amiért az égegyadta világon senki se tudta leírni a nevét úgy, ahogy azt kell, és a Magenhejm doktor felnézett Kutya bácsira, és azt válaszolta:

- Kutya úr, vegye tudomásul, hogy Isten nem azért nem fújja az Ifák kipufogófüstjét a kicsi gyerekek szájába, mert Ő az eredendő jó, hanem mert sajnálja még a benzint is azoktól a szerencsétlen, világba szakadt árváktól.

Ebben maradtak.

Az Idő meg csak ácsorgott a sarkon, mert ilyen az ő a téríthetetlen szokása: félig szívott csikkeket dobált szanaszét, koszolt vakolatdarabokat hagyott maga után, csontvázmeztelen nyújtózó, fekete fákat, hosszú és mély repedéseket a járdán, amit talán ha öten tapostak egy nap... Elnyúlt az a büdös Idő, mint valami pacalszagú, bolhás kutya, a Telep meg ottmaradt senkinek, és estefelé már csak Lenke néni botorkált arrafelé a sötétben, útban a negyedikre, szatyrában zsírpapírba csomagolt baromfi párizsi, tejföl, öt-hat zsömle, lábában húsz éves viszér; ám egyszer csak belebotlott valamibe. Táblának látszott, ott volt a szemét meg a por alatt, csak az egyik sarka lógott ki a kupac alól, egy lepedékes, kinyújtott nyelv, és Lenke néni lehajolt, hunyorogva lesett a szemüvegén keresztül, majd óvatosan felemelte a koszos alkalmatosságot. Tényleg tábla volt, még egy spárga is lógott rajta, mintha csak arra várna, hogy egy jótét lélek akassza már a nyakába, ha lehet, és volt rajta valami írás is, Lenke néni az egyetlen, még működő telepi lámpa fényébe csoszogott, hogy elolvassa.

Ez állt rajta:
LENKE
KOMLÓS JUCI

Hideg szél kavart hirtelen, Lenke néni szíve pedig akkorát dobbant, hogy előre kellett lépnie egy picit. Maga sem értette, miért, de eldobta azt a táblát, ijedten, hátra-hátra pislogva kocogni kezdett, közben pedig (furcsaság!) az járt a fejében, hogy most mondania kéne valamit, valami igen fontosat, mondjuk a gyógyszerárakról, a farhát minőségéről, a politikusokról, vagy a jövőjéről az országnak, úgy általában... És már fenn volt a harmadikon, a vidékre szakadt Vágásiék ajtaja előtt, de mégis megállt egy picit, a homlokán kidagadt egy ér, és ő kifújta azt az enyvszagú cúgot, ami odanőtt a melle közepébe, majd lassan továbbindult a lépcsőn, totyogva, egyenesen a lakása felé, és igyekezett nem gondolni arra, hogy vajon miért is lett olyan fakó ez az elborult világ, mint egy fénykép helye a sárgába töpörödött tapétán.

Különben is sietni kellett.

Kezdődött a Barátok Közt.

- Én nem vagyok egy szegénység pártja – közölte Francesco de la Susa – ámbátor de nekem volna mit mondani itt.

A falu hallgatott. Nagy falu volt. Öles falu. Hallgatózós, mert például ott voltak az öregasszonyok is.

- Figyeltem magyar verseket – jelentette ki Francesco de la Susa – Kodálytól, meg Karint-hytól. Nagy volt!

És összekacsintott a tömeggel, aki akkor 43-an volt, és a tömeg visszakacsintott, hogy Haháá!

-   Forog a világ! – adta tudtul Francesco de la Susa.

A falu meglepődött.

Mik vannak.

- Hogy mondjam, mi ez a szakma – szakadozott meg Francesco de la Susa, miközben az egyik lobogó (később felelősségre vonták) az arcába kelepelt – hát: kovászok, hogy de jó, hogy vannak itt!

A pártitkár unokaöccse, régi brigádos, ekkor félrevonta, és elmagyarázta neki, hogy az nem kovász, amire gondol, hanem kovács, ami csével. Gartanyán csupa kovácsok élnek ugyanis.

de la Susa ezt tagadta, de azért megköszönte, hogy a tagadás itt lehet.

Gartanyán azóta mindent szabad. Kivéve a kovácsoknak.

Súgták a verébek: hogy az élet, szerintük az nem játék.

Hanem a különböző magok. Gabona. Kukorica. Izé. Zab, például.

Az az élet.

Ironmájer Emerend pedig jött, zsírdarabokat, kisebb cupákot akasztott ki a nagy, cirádás ablak elé, a Rákóczi-korabeli tölgyre, ahol a télnek volt helye utóbb, és várta, hogy a veréb jöjjön.

És jöttek a verébek. És ettek, és a zsír lecsorgott a csőrükön. És közben azt csiripelték, hogy hejj, a csülök, az a valami!

És Ironmájer Emerend, aki gróf volt, egy puska segítségével lelőtte őket a picsába.

Jött a tészta arcú fiú, poros volt a lába, és nem tudta a mifenét.

Pedig azt tudni kell.

- Az olyan sárga, és zsebben úszkál – mondta a tészta arcú fiú.

- Nem is – válaszolták nyeglén az ottaniak. Mert ők tudták, hogy a mifene ormótlan, nyeklik, és balra néz. És makarónit eszik, de hétszámra. Alig győzik az asszonyok a faluban a sok makarónit keresztülfújni egyenként.

A tészta arcú fiúnak volt még kettő lehetősége, különben jött a különben.

- Akkor – mormogott a tészta arcú fiú – a hegyre megy, de gyalog.

- Nem is, nem is. – mondták az ottaniak, s a téeszben még hozzáfűzték páran, hogy nyenyenye. És kicsit közelebb jött ekkor a különben, által pilinckázott a Kisvödrösön, és csak úgy, mint aki az asszony előtt kéri a Málnásban a fröccsöt, azt fütyörészte, hogy:

- Én meg tán hát itt sem vagyok, haj-huj-haj.

- Hát akkor – feleselt a tészta arcú fiú – akár a gumicsizmás vihar, olyan kopogós a talpa!

- Hehejj, de hülye vagy! – riposztoltak az ottaniak, és jött a különben, aki a polgármester is volt, és szólt a mifenének, hogy most akkor lehet megenni a tészta arcú fiút.

Meg is ette.

Ilyen dolgok történnek.

Nem tudnak a pestiek a vidékről semmit.