Lenke néni megmaradt boltosnak, fehér köpenyére sose' cseppent folt, ám mostanság mintha gyakrabban rázta volna az öklét az égre, és már nem is fájt neki olyan nagyon, ha kimondta, hogy „bassza meg”. A Lakótelepen különben is recsegett az idő, hallotta, amikor esténként hazafelé battyogott a Közértből, a rozsda hangját, sőt, mintha még az egyre csak hulló és hulló falevelek is zizegve röhögték volna, mikor a szürkére kopott, kapcsos cipőjével keresztülgázolt a Kutya bácsi söpörte, emberes kupacokon. "Juszt'se kerülöm ki!" – gondolta, és gonoszul csücsörítve felcaplatott a lépcsőn.
Lift az nem volt, mert elrontották a huligánok.
Legalábbis Kutya bácsi ezt mondta, és Kutya bácsinak mindenki hitt. Kutya bácsi színházi ügyelő volt, és reggelente például arról mesélt, miközben pofás dombokba terelte az avart (mert a levél az bizony hullott és hullott, ráadásul valami büdös kölkök folyvást szétrugdosták a frissen gyűjtött csomókat, piszkálta is ezért a Sümeghy Oszkár operaénekes: "Kutya, te vagy a Telep Kőmíves Kelemenje", aztán nevetett, azon az öblös hangján, mintha bizony valami vicceset mondott volna), hogy annak idején ez bizony nem így volt, sunyiság van meg deklasszáció, dehát az idő az ugye nem viccel kérem, az idő az szalonna, és a világ, az meg egy nagy répa, és igazából nincsen semmi sem jól, mert ennek fordítva kéne lenni, a szeretetnek kellene vezérelnie a világot, mer' a szeretet az egy irdatlan, foltos üregi nyúl egy virágos mezőn...
És ezt éppen a Mágenheim doktornak adta elő, aki úgy álldogált mellette, mint egy skodából selejtezett bólogatóskutya, az orrával támasztotta magát a betonon, szomorú volt, amiért az égegyadta világon senki se tudta leírni a nevét úgy, ahogy azt kell, és a Magenhejm doktor felnézett Kutya bácsira, és azt válaszolta:
- Kutya úr, vegye tudomásul, hogy Isten nem azért nem fújja az Ifák kipufogófüstjét a kicsi gyerekek szájába, mert Ő az eredendő jó, hanem mert sajnálja még a benzint is azoktól a szerencsétlen, világba szakadt árváktól.
Ebben maradtak.
Az Idő meg csak ácsorgott a sarkon, mert ilyen az ő a téríthetetlen szokása: félig szívott csikkeket dobált szanaszét, koszolt vakolatdarabokat hagyott maga után, csontvázmeztelen nyújtózó, fekete fákat, hosszú és mély repedéseket a járdán, amit talán ha öten tapostak egy nap... Elnyúlt az a büdös Idő, mint valami pacalszagú, bolhás kutya, a Telep meg ottmaradt senkinek, és estefelé már csak Lenke néni botorkált arrafelé a sötétben, útban a negyedikre, szatyrában zsírpapírba csomagolt baromfi párizsi, tejföl, öt-hat zsömle, lábában húsz éves viszér; ám egyszer csak belebotlott valamibe. Táblának látszott, ott volt a szemét meg a por alatt, csak az egyik sarka lógott ki a kupac alól, egy lepedékes, kinyújtott nyelv, és Lenke néni lehajolt, hunyorogva lesett a szemüvegén keresztül, majd óvatosan felemelte a koszos alkalmatosságot. Tényleg tábla volt, még egy spárga is lógott rajta, mintha csak arra várna, hogy egy jótét lélek akassza már a nyakába, ha lehet, és volt rajta valami írás is, Lenke néni az egyetlen, még működő telepi lámpa fényébe csoszogott, hogy elolvassa.
Ez állt rajta:
LENKE
KOMLÓS JUCI
Hideg szél kavart hirtelen, Lenke néni szíve pedig akkorát dobbant, hogy előre kellett lépnie egy picit. Maga sem értette, miért, de eldobta azt a táblát, ijedten, hátra-hátra pislogva kocogni kezdett, közben pedig (furcsaság!) az járt a fejében, hogy most mondania kéne valamit, valami igen fontosat, mondjuk a gyógyszerárakról, a farhát minőségéről, a politikusokról, vagy a jövőjéről az országnak, úgy általában... És már fenn volt a harmadikon, a vidékre szakadt Vágásiék ajtaja előtt, de mégis megállt egy picit, a homlokán kidagadt egy ér, és ő kifújta azt az enyvszagú cúgot, ami odanőtt a melle közepébe, majd lassan továbbindult a lépcsőn, totyogva, egyenesen a lakása felé, és igyekezett nem gondolni arra, hogy vajon miért is lett olyan fakó ez az elborult világ, mint egy fénykép helye a sárgába töpörödött tapétán.
Különben is sietni kellett.
Kezdődött a Barátok Közt.
