Bánatmorzsa Richard Brautigannak(nek)
A troli vedlett, kopottvörösből vörösre, és tátotta a száját, mint egy éhes boa, aki oroszlánt reggelizett, de azért még bekapna valamit.
Átlépkedte a levedlett piros bőrt a bolond. Pattogott a lépcsőn, mint a kukorica a nagyanyám lábosában. Felszállt, de még nem úgy, csak a trolira fel: zöld katonakabátot viselt, meg egy XL-es büdösséget, ami alatt, úgy látszott, jó meleg van.
Jött a kalauz. A karján komoly pecsétek, kezében hatósági lukasztó, arcára metszve a Traviata ide vonatkozó áriái, de szigorúan csak azok.
- Adjál jegyet! – rendelkezett a bolondnak - Te bolond.
- Tapasztalatból mondom, hogy nem adok. – válaszolt a bolond, majd elpöckölt a válláról egy bánatmorzsát. A bánatmorzsa az orromba röpült. Azóta is ott van, elült a szőrben, családot alapított és egy jól menő biztosítótársaságnál funkcionál, mint portás, de erről nem beszélnék inkább.
- Akkor leszállsz. – közölte a kalauz, és pont annyira volt kérlelhetetlen, mint Verdi Requiemje, mikor a nagyanyám lemezjátszóján. - Itten nincs potyázás. A BKV szabályai, mivel a troli most vedlett, jócskán szigorúbbak.
- Inkább felszállnék – válaszolta rövid tétovázás után a bolond, majd a büdösség alól elővette a szárnyait, és pici próbálgatás után kihussant az ablakon. Jó kövér szárnyak voltak. Az Isten - vagy inkább az egyik - a hálás utazóközönségnek az Imigyen szóla Zarathustrát játszotta közben, filmzene gyanánt.
A bánatmorzsa az orromban kérdezi, hogy eladó naposcsibe, illetve ’78-as, nem dohányos piros Zsiguli érdekel-e valakit.
