Jött a tészta arcú fiú, poros volt a lába, és nem tudta a mifenét.
Pedig azt tudni kell.
- Az olyan sárga, és zsebben úszkál – mondta a tészta arcú fiú.
- Nem is – válaszolták nyeglén az ottaniak. Mert ők tudták, hogy a mifene ormótlan, nyeklik, és balra néz. És makarónit eszik, de hétszámra. Alig győzik az asszonyok a faluban a sok makarónit keresztülfújni egyenként.
A tészta arcú fiúnak volt még kettő lehetősége, különben jött a különben.
- Akkor – mormogott a tészta arcú fiú – a hegyre megy, de gyalog.
- Nem is, nem is. – mondták az ottaniak, s a téeszben még hozzáfűzték páran, hogy nyenyenye. És kicsit közelebb jött ekkor a különben, által pilinckázott a Kisvödrösön, és csak úgy, mint aki az asszony előtt kéri a Málnásban a fröccsöt, azt fütyörészte, hogy:
- Én meg tán hát itt sem vagyok, haj-huj-haj.
- Hát akkor – feleselt a tészta arcú fiú – akár a gumicsizmás vihar, olyan kopogós a talpa!
- Hehejj, de hülye vagy! – riposztoltak az ottaniak, és jött a különben, aki a polgármester is volt, és szólt a mifenének, hogy most akkor lehet megenni a tészta arcú fiút.
Meg is ette.
Ilyen dolgok történnek.
Nem tudnak a pestiek a vidékről semmit.
